Az időjárásról az utóbbi időben már annyi szó esett beszélgetéseinkben, hogy megelégeltük még a témát is. Húsvét kapcsán miért foglalkozom vele mégis? Azért, mert úgy tűnik, hogy mindennapi tűrhetetlen bajaink, a mérhetetlen nehézségek, a megoldatlan problémák mellett leginkább a hosszúra nyúló tél miatt aggódnak a legtöbben. Talán úgy kell fogalmazni: minden mellett még az időjárás is ellenünk szól, megkeseríti életünket!
Ha valamikor, akkor az idén elmondhatjuk, hogy a telet már igazán megelégeltük. Még március közepe felé haladva is kísértett a gondolat, hogy bár nem volt fehér karácsonyunk, de a jelek szerint megtörténhet, hogy fehér húsvétunk lesz. Az időjárás nem tartotta magát a naptárunkhoz. Később fordult igazán téliesre, de úgy tűnt, hogy a véget nem érő zord tél után az idén viszonylag korán beköszöntő húsvétunk egyáltalán nem lesz tavaszi ünnep. Beszélgetéseink fő tárgyává vált az időjárási zavar.
A gyermekek már nem kis gondba kerültek: ha nem zöldül ki a természet, akkor nem lesz fű sem, ha nincs fű, akkor hogyan raknak fészket a nyuszi számára. Még komoly egyházi személyek is feltették a kérdést, hogy a tavasz késésével hogy lesz a barkaszentelés barkák nélkül. Hogyan díszítjük a szentsírt virág nélkül? Lám, virág nélkül nem tudunk húsvétot ünnepelni. De a mi gondunk ez? Tenni nem sokat tehetünk, de Istenre hagyatkozhatunk, akinek nincs szüksége arra, hogy bárki közülünk kioktassa.
Az utolsó nagyobb havazás után a behavazott plébániakertben egy reggel néhány madár csicsergésére lettem figyelmes. Nagyon hevesen mondogatták mondókájukat az ismeretlen madárnyelvükön. Ha nem is értettem mit mondtak, az üzenetüket mégis eljuttatták hozzám: itt a tavasz, ne búsuljatok emberek!
A Teremtő rendjében bár nagy kárt tett eddig az ember, mégsem tart a tél örökké. A természet rendje, ha zavarokkal is, de működik saját törvényszerűsége szerint. Valaki végtelen szeretetével gondoskodik az ember világáról. Ezt nem lehet nem észrevenni.
Ha húsvétról, a legnagyobb ünnepünkről szólunk, akkor tudjuk, hogy bár nagyon fontos a kellemes tavaszi időjárás, mégis keresztény megéléséhez az ünnep lelki tartalmát tekintve független az időjárás alakulásától. Az alkalmi ünnepléshez hozzátartozik a kellemes napsütés, az ébredező természet, a zöldellő rét, az illatos virágok, az arcot üdén babusgató szellő, a zengő madárdal, mégis nem szabad megfeledkezni arról, hogy a lényeg független a külsőségektől: Jézus feltámadt! Ezért az új élet az ember számára Isten kegyelméből lehetséges. A lelki halálból feltámadni az új életre már most e földi kategóriákban is lehetséges, sőt feladatunk! Erre kell ügyelni, ezzel a lehetőséggel kellene élni, hogy saját életünk, a családi- és az egymásközti társadalmi viszonyok is megújuljanak, hogy béke legyen bennünk és közöttünk.
A földi boldogulás mellett az ünnep üzenete, hogy az örök életre is meghívást nyertünk! A tavasz tőlünk függetlenül elérkezik, de mi hajlandóak vagyunk-e a lényeget észrevenni? Időjárástól függetlenül töltsön el bennünket a végtelen öröm, hogy Megváltónk győzelmet aratott a rossz, a bűn, a halál felett. Istené az utolsó szó, ezért van reményünk! Alleluja, Jézus feltámadt! Boldog húsvéti ünnepeket!
László atya

Az Eukarisztia évében különböző módon elmélyítésre kerül liturgikus cselekedeteinknek csúcsaként ünnepelt hitünk szent titkának mélységes tartalma. Különböző szemszögből vizsgáljuk, hogy minél jobban megértsük és ezzel mindjobban értékeljük, szeressük. A nagyböjti- és a húsvéti időben különösen is aktuális az eukarisztia áldozatjellegéről elmélkedni.
Mi az áldozat? - A mai ember számára mind kevésbé ismert fogalommá vált. Megdöbbentő volt számomra egy ifjúsági TV műsorban elhangzott interjú az utca emberével e témával kapcsolatosan. A Duna TV indulása után, mintegy tíz évvel ezelőtt, a programfüzetben felkeltette érdeklődésemet egy műsor, ezzel a címmel: "Figyelj!!!" Mivel sejtettem, hogy valami értékfelhívásra törekedhet a szerkesztő, magam is érdeklődéssel ültem a készülék elé, s később e műsor rendszeres nézője lettem. A kamera előtt Budapest egyik forgalmas utcáján a riporter megállásra kérte a járókelőket és feltette nekik a kérdést: "Mit jelent neked/önnek ez a szó: áldozat?" A megkérdezettek nagy többsége nem értette a kifejezést, nem tudta egyáltalán mit jelent ez a fogalom! Egy gyermekkocsit tologató ifjú házaspár megjegyezte, hogy szerintük áldozat lesz felnevelni a csöppséget. Ők megsejtettek valamit az áldozat lényegéről. A mindennapi életben azért, Istennek hála, nem halt ki még teljesen az áldozat gyakorlása, ami nem más mint a szeretet egy kimagasló formája, amellyel lemondok valamiről vagy nehézségeket is vállalok a másikért.
Vallási értelemben az áldozat annyit jelent mint Istennek hálát adni, Őt dicsérni, hatalmát elismerni, vagy a bűnök miatt engesztelni, lemondani valamiről, ami kedves és azt Istennek adni.
Ahhoz, hogy a szentmise áldozat jellegét megértsük, szükséges megfontolni:
Melyek a szentmise előképei az Ószövetségben?
Emlékezzünk vissza néhány ószövetségi áldozatra! A Biblia első oldalain szó van Káin és Ábel áldozatáról. Mindketten hálaáldozatot mutatnak be Istennek. Ábel áldozata azért bizonyult kedvesebbnek Isten előtt, mert kedvenc bárányáról mondott le és azt ajánlotta fel őszinte szívvel. Káin ellenben nem adott hálát Istennek, úgy gondolta, hogy saját magának köszönheti mindazt, amivel rendelkezik. Hiányzott belőle az alázatnak, az imádásnak és a szeretetnek a lelkülete. Isten belelátott gondolataikba, legbensőbb szándékukba és jelét adta, hogy Ábel áldozata kedves előtte.
Ábrahám annyira hisz Istenben és odaadóan bízik abban, hogy minden a javára válik, hogy hajlandó feláldozni hon szeretett Izsák fiát. Kiállja a próbát, az Úr nem kér tőle emberáldozatot.
Később harcba keveredik az amalkitákkal, akik feldúlták és kifosztották azt a várost ahol unokatestvére Lót lakott. Ábrahám segítségére sietett. Egy kis csapattal utánuk eredt, az ellenséget megverte, kiszabadította őt családjával együtt, az elkobzott javakat pedig visszaszerezte. Útközben találkozik Sálem városának királyával, Melkizedek főpappal, aki a győzelem örömére hálaáldozatot mutat be az igaz Istennek: kenyeret és bort. Azután megvendégelte és megáldotta Ábrahámot és katonáit. Itt történik először említés a kenyérről és a borról mint áldozati adományról.
Izrael népét az Úr csodálatosan vezette ki az egyiptomi rabságból. A kivonulás éjszakáján megparancsolta, hogy minden családban öljenek le egy hibátlan bárányt és annak vérével jelöljék meg az ajtófélfákat, hogy a zsidó családok elsőszülött fiúgyermekeit ne ölje le a halál angyala.
Ezeket a szentmise eloképeinek tekintjük, mert előre jelzik a szentmise-áldozatot és sokban hasonlítanak hozzá.
A szentmise - áldozat
Jézus saját életéről mondott le, önként, utolsó csepp véréig odaadta magát üdvösségünkért. Apostolainak meghagyta, hogy ezt cselekedjék emlékezetére. A keresztáldozat véres volt, ellenben a szentmise Jézus vérnélküli áldozata, melyet ő maga alapított az utolsó vacsorán, amikor szenvedésének előestéjén tanítványaival együtt étkezett és a kenyeret és a bort átváltoztatta Testévé és Vérévé. A szentmise a Krisztus megváltó keresztáldozatának megújítása, megjelenítése az utolsó vacsora emlékére, amelyben Ő állandóan feláldozza magát a mennyei Atyának a kenyér és bor színe alatt. Az egyetlen, legszentebb kálváriai áldozat a hívő közösségben jelenvalóvá válik.
Hasonlít a szentmise Ábrahám áldozatához, aki Izsák fiát kész volt feláldozni. A különbség is szembetűnő: Isten nem követel véres ember-áldozatot, de szeretett Fiát feláldozta értünk a keresztfán.
Hasonlít Melkizedek főpap áldozatára, mert Krisztus maga az örök főpap, aki bemutatja az áldozatot, de lényegesen különb, felségesebb, mert Ő saját maga az áldozati adomány, a legtisztább, a legtökéletesebb áldozat. A kenyér és a bor mint áldozati adomány, előképe az Eukarisztiának.
Hasonlít a zsidók ószövetségi bárány-áldozatára is, melyek a tisztulási vággyal a bűnök bocsánatát esdekelték Istentől. Az Újszövetségben Krisztus saját magát áldozza fel, hogy eltörölje bűneinket és Istennel kiengesztelődjünk, kedves gyermekei lehessünk. Ezért nevezzük Őt a mise szövegében Isten Bárányának, aki elveszi a világ bűneit. Az Ő vére mossa le bűneinket és szabadít meg az örök haláltól.
A szentáldozásban magunkhoz vesszük Őt, hogy Belőle táplálkozva, az égi eledel által mi magunk is áldozattá váljunk odaadó szeretetünk által.
(SZUNGYI László)

Jöjj, Szentlélek és adj ezeknek a szolgáidnak, Isten titkai sáfárainak új szívet. Általa elevenedjék föl bennük mindaz a nevelés és előkészítés, amit kaptak; általa értsék meg döbbenetes kinyilatkoztatásként a szentséget, amelyben részesültek. Új szív legyen ez, mindig fiatal és vidám; mindig új elszántsággal lendüljön neki - akárcsak ma - szolgálatuk állandó kötelességeinek Eucharisztkus Tested és Misztikus Tested iránt.
Jöjj, Szentlélek és adj ezeknek a szolgáidnak, Krisztus Urunk tanítványainak és apostolainak tiszta szívet, amely mindenestül csak Őt szereti. Legyen ez a szeretet olyan teljes, olyan örvendező, olyan mély, amilyet csak Ő önthet a szívbe, ha kegyelmedből élő ember szeretete legfőbb és kizárólagos tárgyául választja. Tiszta szívük ne ismerjen rosszat, hacsak azért nem, hogy tisztában legyen vele, harcoljon ellene és megfutamítsa. Adj gyermekien tiszta szívet nekik, amely tud lelkesedni és a megindultságtól remegni.
Jöjj, Szentlélek és adj Isten népe e szolgáinak nagy szívet, amely nyitott a te ihlető szavadra és bezárt minden hitvány érvényesülési vágy előtt; idegen minden nyomorúságos emberi versengéstől és egészen átjárja az egyházias érzület. Nagy szívet adj nekik, amely mohón vágyik hasonulni az Új Jézus szívéhez és magába kívánja fogadni az egész Egyházat, az egész világot. Nagy és erős szívet, hogy mindenkit szeressenek, mindenkinek szolgáljanak, mindenkiért szenvedjenek; nagy erős szívet, hogy el tudjanak viselni minden kísértést, minden próbatételt, minden szárazságot, minden fáradságot, minden csalódást, minden sérelmet. Nagy, erős, állhatatos szívet, ha kell, egészen önmaguk feláldozásáig. Ez a szív csak abban találja boldogságát, ha Krisztus Szívével együtt dobog, és alázatosan, hűségesen, férfiasan teljesíti Isten akaratát. Amen.
(VI. Pál pápa)

Szentatyánk, II. János Pál pápa az Oltáriszentség évévé nyilvánította esztendőnket. Fontoljuk meg hát, mit jelent számunkra az Oltáriszentség.
Elsősorban a szentmiseáldozatra gondolok. Az utolsó vacsorán Krisztus elővételezi másnapi keresztáldozatát. Minden szentmise az egyszer és mindenkorra bemutatott megváltó keresztáldozat megjelenítése. Egyházunk kezdettől fogva eleget tett a meghagyásnak: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." A feltámadás napja, vasárnap előestéjén összegyűltek, énekeltek, imádkoztak, várva a hajnalt, amikor elvégezték "a kenyértörést", vagyis bemutatták a szentmiseáldozatot. Később már mindennap bemutatták, de megmaradt a heti, feltámadásnapi kötelező részvétel a szentmiseáldozaton. Kötelező? Hát lehet a szeretetet kötelezni? És a kötelesség-szeretet egyáltalán szeretet-e még? Ezért kell felülvizsgálnom viszonyomat vasárnapi szentmisével. Ne az egyház parancsa vezessen a templomba, hanem a szeretet és hála Megváltóm iránt. Milyen szép, amikor a keresztény család apraja-nagyja együtt megy a vasárnapi szentmisére! A heti szentmiseáldozat formálja a közösséget: a családi egységet, az egyházközséget, az egyházmegyét, az egyházat. Ebben az áldozatban eggyéforrunk Krisztussal és testvéreinkkel.
Kezdetben minden szentmiseáldozaton áldoztak a résztvevők. A kellő előkészületre már Szent Pál figyelmeztetett: "Vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza" (1Kor 11,28). Csak amikor hűlni kezdett a kezdeti lángoló szeretet, kellett az egyháznak kötelezővé tenni az évi, húsvét táján végzett - legalább egy - szentgyónást és szentáldozást (a IV. lateráni egyetemes zsinaton, 1215-ben). Ez a létminimum: aki nem eszik, éhen hal. Elég lenne, hogy egy évben egyszer táplálkozzunk? A miatyánk kérése a mindennapi kenyérről szól, amely nem csak a földi kenyeret jelenti. Ha Krisztus a szentmiseáldozatban mindennap asztalt terít számunkra, fogadjuk el gyakrabban a meghívást, járuljunk gyakrabban szentáldozáshoz megfelelő előkészület után. Lisieux-i Szent Teréz sohasem tudta feledni elsőáldozása napját, annak kegyelmeit.
Már az ősegyház őrizte az Oltáriszentséget, hogy "útravalóként" elvihessék haldoklókhoz, betegekhez, akik nem tudtak részt venni a szentmiseáldozaton. Az Oltáriszentségben valóságosan jelen van Jézus Krisztus teste és vére a kenyér és a bor színe alatt. A megtestesült második isteni személynek imádás jár ki emberségében is. Ezért imádjuk az oltáriszentségben a valóságosan jelen lévő Jézust. Egyházunkban kifejlődött az Oltáriszentség tisztelete, a szentségimádás, Úrnapja, az eukarisztikus ájtatosságok. Templomodban ott virraszt az Úr az Oltárszekrényben, és várja látogatásodat. Nézz be hozzá, ne csak akkor, amikor neked jólesik. Gondolj arra, hogy a beteget akkor is meglátogatjuk, amikor az egyedül neki okoz örömet, nekünk éppen más teendőnk is volna. Jézust nagylelkűségben nem lehet felülmúlni. Ha csak gondolatban látogatod meg a templom előtt elhaladva vagy reá gondolva, bizony eláraszt kegyelmével, és könnyebbé, szebbé teszi szürke hétköznapjaidat.
Használjuk ki ezt a kegyelmi lehetőséget, az Eukarisztia évét!
(Dr. Jakubinyi György, gyulafehérvári érsek)

Van Lukács evangéliumában Jézusnak egy titokzatos mondása: "Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Csak azt kívánom, hogy már lángoljon!" (Lk 12,49).
Jézus a tűzdobáló! Nemigen szoktuk őt így elképzelni. Pedig mennyire igaz, hogy az volt. A Szentlélek belső tüzétől hajtva ment fáradhatatlanul faluról falura, városról városra, és belekiabálta az emberek fülébe: "Itt az idő, elérkezett az Isten országa, térjetek meg, higgyetek az örömhírben!"
Jézus sohasem toporgott helyben. Sohasem unatkozott. Sohasem volt tétlen. Állandóan úton volt. Megmondta, hogy miért: "Az Atyaisten küldött engem, hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét!" (vö. Lk 4,19)
A Jézus szívében lángoló nagy tűz azután átcsapott azoknak a szívébe is, akik ot nyitott lélekkel meghallgatták. A galileai halászok, a pusztába őt követő tízezres tömeg, a lábánál kuporogva szívvel-lélekkel őt hallgató betániai Mária, a vakságából meggyógyítva Jézust lelkesen követő jerikói koldus, és sokan, sokan mások. Amikor Jézus halála és feltámadása után megjelent a két emmauszi tanítványnak, és feltárta nekik a Szentírás nyomán egész életének, halálának értelmét, meg is vallják ezek a tanítványok: "Ugye lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat" (Lk 24,32).
A Jézusban égő és hallgatóit lángra gyújtó tűz nem volt más, mint a Szentlélek által felidézett hit és szeretet. Jézus hívei hittel befogadták az Istennek Jézusban megnyilvánuló határtalan szeretetét, és elkezdtek szeretni mindenkit, akit Isten szeret, vagyis valamennyi embertársukat. A "világosság fiai" (Lk 16,8; Ef 5,9), "a világ világossága" (Mt 5,14) lettek, és nagy-nagy örömmel élték hitüket. Az egy nagy remény, az örök élet reménye bátorította oket, képesek voltak mindent elviselni, sot mindenért szüntelenül hálát adni. Minthogy pedig az Istentől kapott szeretettel szerették embertársaikat, nagyon igyekeztek, hogy ezt a nagy örömüket másokkal is megosszák, tovább terjedjen a tűz, tovább lángoljon sok-sok ember szívében a hit, a remény és a szeretet.
Mi, 21. századbeli hívő Jézus-tanítványok is, nemcsak azért kaptuk meg a hit lángját, hogy azt megőrizzük, és együtt ünnepeljük, hanem azért is, hogy terjesszük. A 2. vatikáni zsinat missziókról szóló határozatának gyönyörű első fejezetét a nagy domonkos teológus, Yves Congar fogalmazta meg. A szöveg, pontosan és érthetően fordítva így kezdődik: "Az egész Egyház természetéből kifolyólag hithirdető küldetésben jár, mert a Fiú küldetéséből és a Szentlélek küldetéséből származik az Atyaisten akarata szerint. Ez az akarat az Atyaisten forrástermészetű szeretetéből árad. Ő lévén a senkitől sem származó osforrás, akitől a Fiú ered és a Szentlélek, a Fiú által származik, túlontúl nagy irgalmas jóságában szabadon megteremtett minket, és ezen felül ingyenesen arra hívott meg, hogy életében és dicsőségében részesedjünk, és bőségesen árasztotta, és folyamatosan árasztja isteni jóságát, hogy Ő, mindenek alkotója, végül mindenben minden legyen" (AG 2).
Ebben az isteni műben való részvételre és közreműködésre kaptunk meghívást mindnyájan, amikor az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére megkereszteltek. E meghívásnak engedelmeskedve jött ezer éve Szent Gellért magyar őseinkhez Krisztust hirdetni, ment Juliánusz barát az óhazában maradt magyarokat felkeresni és megtéríteni, ment Xavéri Ferenc Indiában, Japánban, Kínában az evangéliumot hirdetni, ment a múlt században sok magyar ferences, jezsuita, verbita, szalézi szerzetes és sok magyar apáca messze missziós országokban a hitterjesztés művét szolgálni. Hiszen a feltámadt Jézus minden néphez küldte tanítványait (Mt 28,19). Magam is Jézus e szavának engedelmeskedve szolgáltam 37 éven át Japánban "Isten kegyelmének evangéliumát" (ApCsel 20,24). Jelenleg is két fiatal jezsuita kispap tanulja Tajvan szigetén a kínai nyelvet, hogy remélhetőleg majd misszionárius lehessen a több mint egy milliárd lakosú nagy Kínában.
Nem kell azonban minden buzgó kereszténynek messze országokba mennie, hogy a "természetéből kifolyólag hithirdető küldetésben járó" Egyháznak tevékeny tagja legyen.(...)
A hit és a szeretet az által terjed, hogy a hívők hitük szerint élnek, hitüknek örülnek, és hogy árad belőlük a szeretet. Jó alkalmakat keresve szerényen szavainkkal is mondjuk az embereknek Jézus evangéliumát, nyomhatunk a kezükbe hitünkről szóló jó könyveket. Hiszen egyikünk sem mondhatja, magára mutatva: "Akarsz látni egy igazi keresztényt? Ide nézz rám!" Dehogy! Mi mindnyájan csak igyekezgetünk jó tanítványok lenni, Jézus nyomán járni, és hívunk meg másokat, hogy együtt járjuk ezt az utat, amely az Atyaistenhez és az élethez vezet.
Ez áll közösségeinkre is. A Háló csoportjaira is. Szépen mondta a pápa: "Egy keresztény közösség csak akkor lesz képes túlemelkedni belső feszültségein és megoldani belső ellentéteit, ha megnyílik kifelé, és sugározza az embereknek Jézus evangéliumát." Milyen piszlicsáré dolgokról vagyunk képesek egymással veszekedni! Pedig vár ránk, vár hitünkre, örömünkre, szeretetünkre, reményünkre egész hazánk, sőt az egész világ.
A Jézus által a földre dobott tűz égjen hát bennünk vidáman, és legyünk mi is Jézussal tűzdobálók. Hogy igazán szebb és jobb legyen a világ.
(NEMESHEGYI Péter S.J., Tarsoly)

A bizalom zarándokútjának legnagyobb találkozóira rendszeresen év végén Európa valamelyik nagyvárosában kerül sor. Az idei 27. összejövetelre a taizéi közösség kezdeményezésére a portugál fővárosban, Lisszabonban gyűltek össze a fiatalok. A december 28-a és a január 1-je közötti taizéi talákozón temerini fiatalok is részt vettek.
A portugál fovárosba Európa számos országából, de más kontinensekről is 40 ezer fiatal érkezett, hogy együtt imádkozzon reménykedo hittel. Lisszabonban már szeptember óta intenzív előkészületek folytak. A portugálok vendégszeretetének köszönhetően mindenki családoknál volt elszállásolva a város környékén. Egy nagyvárosban, ahol az emberek már nem köszönnek egymásnak, különös öröm volt megtapasztalni, ahogy ezen családok megnyitották számunkra ajtajukat és szívüket. Így alkalmunk volt bekapcsolódni a portugál egyházközségek életébe is. Délelőttönként mintegy 200 egyházközségben kiscsoportos beszélgetések zajlottak, ahol barátokat szerezhettünk távoli országokból és rájöttünk, hogy a világ minden részén vannak olyan fiatalok, akik ugyanúgy gondolkodnak, élnek és ugyanolyan gondokkal küszködnek, mint mi. Délután pedig mintegy húsz különböző téma közül választhattunk: találhattunk olyat, ami a hit elmélyítését célozta meg, majd olyat, melyben a fiatalok által vállalt emberi felelősségrol volt szó, különösképpen a szenvedések közepette. De a zene és a művészetek segítségével a kultúrák találkozásáról is elgondolkodhattunk. Nagy gondot fordítottak az imahelyszínek berendezésére is, így a Lisszaboni Nemzetközi Vásárcsarnokait az imádság helyévé alakították át. Ezen a találkozón lehetőségünk volt arra, hogy a különböző országokból érkezett fiatalokkal közösen imádkozzunk és megoszthassuk egymással gondolatainkat, mert nem azért mentünk, hogy azzal foglalkozzunk ami szétválaszt, hanem ami összeköt bennünket. Meg kell említenem, hogy Lisszabon lakóit megragadta az egybeesés a világ másik végén lejátszódott rettenetes dráma és a több tízezer, a béke nevében érkezett fiatal jelenléte között. Mély nyomott hagyott mindannyiunkban az ázsiai tragédia, és a befogadó családok is, akiktől a katasztrófáról értesültünk, legtöbbünket elkísértek az imaalkalmakra. A zarándokok közül sokan először vettek részt ilyen találkozón és megdöbbenve látták, mennyi fiatal jár templomba Portugáliában. Legtöbb itt élő fiatalnak alig van kapcsolata az Egyházzal, mégis az egyházközségeken és az imákon keresztül kezdenek felfedezni valamit az Evangéliumból. Nem könnyu belépniük a templom kapuján: néhányuknak az első lépést ez úton a lisszaboni találkozó jelentette. És amit megtapasztaltak számukra ez volt az Evangélium, az igazi öröm: valóban boldognak lenni, mind együtt, a nemzetiségi, faji és hitbeli különbségeken felülemelkedve... együtt ülni a padlón és ugyanazokat az énekeket énekelni... ugyanahhoz az Istenhez szólni. És ez az a boldogság, amelyet a találkozó alatt felfedeztünk és bátorságot érzünk ahhoz, hogy hinni tudjunk az emberekben... A bizalom köztünk volt! Ez pedig az, ahol a bizalom zarándokútja kezdődik!
(ÖKRÖS Edit)

Az idén 70 éves Klinec Karcsi bácsi fáradhatatlan, sok munkával és áldozatvállalással, nagyon sokat tesz a közösség javára. Felsorolni sem lehet néhány mondatban szolgálatkészségét.
Csak a jó Isten tud mindent feljegyezni könyvében ("gyűjtsetek kincset a mennyben..."), sőt még azt is, amit mi emberek nem tudunk és látunk. Nyugdíjba vonulása óta aktívan kiveszi részét egyházközségünk életéből: állandó mozgásban van, beszerező munkát vállal, amit csak lehet, egyeztetve a lelkipásztorával elintéz. Egyházközségi képviselő, ügyintéző, akit a faluban megbecsült emberként tisztelnek. A millenniumi emléktemplom építéséért nagyon sokat tett.
Amíg dolgozott a vállalatban főként áruszállítással és anyagbeszerzéssel volt megbízva. Az ott gyűjtött tapasztalatait jól felhasználta a templomépítés során. Sokszor, hogy olcsóbban beszerezzen valamit, körültelefonálta a környék üzleteit, és ahol a legmegfelelőbb áron lehetett valamit megkapni, ott vásárolta. Együttműködve a lelkipásztorával nagyon meggondolták mire adják a sokszor nehéz munka árán összekuporgatott pénzt, amit a kedves hívek adakoztak az egyháznak templomaink javára. Sokszor megtörtént, hogy ilyen nehéz anyagi helyzetben az esperesatya nem szívesen kért a hívektől, hogy adakozzanak, de Karcsi bácsi talált rá módott, hogy keressen jótevőt és meglegyen ami még nagyon kellett.
A Temerini Harangszó, plébániai tájékoztatónk immár 15 éve díjmentesen eljut minden katolikus családba, ami szintén Karcsi bácsi nagy érdeme. Felkeresi a támogatókat, hogy anyagi fedezet legyen a lapunkhoz, ha kell többször is elmegy egy helyre.
Mindezt önzetlenül, jó szívvel teszi, hívő népünk javára. Jutalmazza meg a jó Isten mindenért és tartsa meg továbbra is jó egészségben, hogy még sokat tehessen Isten, az Egyház és hívő népünk szolgálatára. Hetven éves születésnapján szívből köszöntjük, Isten éltesse őt még sokáig!
(V. M. Gizella nővér)

Szent Valentin-nap, a szerelmesek védőszentjének ünnepe után kezdte meg Szungyi László esperesatya a házasságra való távolabbi előkészítő kurzust. Főként azok a fiatalok számára szóltak ezek az előadások, akik már 16. életévüket betöltötték, de még nem gondolnak a házasságra. Jó visszhangra talált a felhívás, a fiatalok érdeklődve vettek részt ezeken a találkozókon, elfogadva az egyház segítségét a párválasztás felkészítésére. Mivel a fiatalok figyelmét felkeltette a téma, a lelkipásztor fontosnak tartotta, hogy meghívjon valakit, aki pszichológusként tart előadást. Dr. Dukai Éva pszichológus szakmai útravalót és tanácsadást adott az érdeklődő fiataloknak. Az idén házasságra készülőkkel, és a távolabbi előkészítőn részt vett érdeklődő fiatalokkal zsúfolásig megtelt a hittanterem. Jó érzés volt az előadónak is, hogy a fiatalok jelenlétükkel megtisztelték, de a helyi lelkipásztornak is, hogy nem hiába hívta vidékről az előadót. Adja Isten, hogy a jó földbe hullott mag, százszoros termést hozzon.
( V. M. Gizella nővér)

A magyar szabadságharcban, 1848. augusztus 30-án felperzselt Temerin és Járek hontalanná vált lakossága szerte Bács megye uradalmaiban, falvaiban, városaiban vészelte át a majd másfél évig tartó otthontalanság nehéz napjait.
A "nagy szaladás" mostoha körülményeit legjobban az öregek, de főleg a gyermekek szenvedték meg. Nehéz sorsukon sok nemeslelkű ember igyekezett segíteni. Közéjük tartozott a Temerin és Járek védelmében ide rendelt Heves megyei nemzetőrség egyik zászlóaljának tábori papja Sisvay Márton. Sisvay egri plébános volt, az egyházmegye egyik legjelesebb lelkésze. A temerini csatavesztés után visszatérve Egerbe, felhívást intézett az egyházmegye híveihez, hogy segítsenek az árván maradt temerini gyerekeken:

Szépszámú közönség előtt tartották meg februárban Temerin szülötte, ft. Szarvas Péter szenttamási plébános Fények és árnyék című verseskötetének bemutatóját. Nem mindennapi dolog, hogy valaki túl a hatvanadik évén első kötetének megjelentetésére vállalkozik. Csorba Béla a szerző és a kötete bemutatása során elmondta, hogy a papi hivatást gyakorló költő fiatal korában az üveges szakmát választotta, és csak később, 25 évesen döntött a papi hivatás mellett. 1972-ben szentelték pappá, és már 28 éve a szenttamási hívek lelkipásztora. Költői útjáról, fejlődéséről, nem sokat tudunk, szinte inkognitóban írt. Vallásos témájú versei alkalmanként a Katolikus Kincses Kalendáriumban láttak napvilágot. Most megjelent, két ciklust tartalmazó kötetében gyermekversek és az áhítatos embereknek szóló költemények olvashatók. Különösen szépek a Szűz Máriához szóló versek. A bemutatón, a hallgatóság nagy tetszése mellett, a szerző és Aladics Mária olvasott fel. A kötet csaknem száz verset tartalmaz, és a tóthfalusi Logos kiadó jelentette meg.
(G.B.)